Széchenyi István és Wesselényi Miklós barátsága

Wesselényi Miklós bárót leginkább úgy ismerik, mint az árvízi hajóst. Az 1838-as pesti árvíz során sokak életét mentette meg. Széchenyi István első ízben 1821. július 13-án említi Naplójában (mint Veselényi)-t. Ekkor járt Erdélybe ló vásárlás ürügyén. A Naplóban legközelebb ennek az évnek augusztusában találkozunk vele, ahol már mint barátot nevezi meg, mégpedig olyan barátnak hívja, akivel szavai szerint „... örökké szoros és felbonthatatlan” lesz kapcsolata. A fennmaradt levelek tanúsága szerint kezdetben valóban mély közösséget ápoltak egymással, hiszen a nagy nemzeti kérdésektől kezdve a „székelési gondokig” mindent megírtak egymásnak. Noha barátságukat a haza felemelésének vágya szülte, mégis a kölcsönös-, és az intim megértésük volt az egyik legfontosabb alap.

Wesselényi Miklós sokat tett azért, hogy a megfogalmazott gondolatok tettekké formálódjanak: Saját birtokán elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Parasztjait, jobbágyait felszabadította és saját költségén tanitatta őket a korszerű földművelésre és állattenyésztésre. Széchenyi mellé többször szegődött útitársául 1821-1822-ben Angliában és Franciaországban. Együtt járták a szebbnél szebb vidékeket, fedezték fel a kultúrákat, dolgoztak ki megoldási lehetőségeket, variációkat a hasznos dolgok hazaivá tételére. Lelki életükben szintén sok közös szál fedezhető fel: 1822-ben keresték fel a francia La Trappe kolostort, ahol megegyeztek, hogy míg ott vannak, magukévá teszik a szerzetesi regulát.

1825-ben összehívták az országgyűlést, ahol, mint érdeklődők voltak jelen. Mikor megalakult a Tudós Társaság, a bárót tiszteletbeli taggá avatták.
Azt hihetnénk, hogy az akkori kor távol állt a humortól és vidámabb programokat is csak adott kereteken belül meghatározott szigorú szabályrendszer szerint lehetett művelni. De kettejük barátságának fontos eleme volt a jókedv, jó kedély. Széchenyi István szeretett nevetni. Falk Miska szerint Döblingben sokszor úgy kacagott a bús arcú, sakkjáték alatt gyalogját elvesztő apródja miatt, hogy a könnye kicsordult. Wesselényiről egyszer azt írja, olyan gyomra van, mint egy struccnak, amely mindent meg tud emészteni, mikor Ő majdnem az összes ételtől rosszul érezte magát.

Politikai pályájuk a korai időkben azonosnak mondható: Részt vettek a Kaszinó megalapításában, Wesselényi javaslatot tett magyar színház létrehozatalára, felszólaltak a sérelmek miatt, alakítani akarták hazánk sorsát. Megjelenik a Balitéletekről című könyve. Hogyan távolodtak el mégis? Mi vezetett a szakításhoz? Nehéz objektív ítéletet hozni.

1832-ben a gróf már kedvezőtlen hangnemben ír barátjáról: Komédiásnak nevezi, akinek saját nagysága a legfontosabb. Neki küldött leveleiben igyekszik felébreszteni, de sajnos aggodalmait eloszlató válasz nem érkezik.

1835-ben perbe fogják Wesselényit hűtlenség vádjával, mivel az osztrák udvar háta mögött tesz intézkedéseket. A „nemzet első napszámosa” sikertelenül jár közbe érdekében. Kapcsolatuk egyre ingatagabbá válik, főleg mikor a báró ajánlja Kaszinó tagnak Kossuth Lajost. Széchenyi István személyesen Kossuth értésére adja, hogy nem kívánatos személy. Kossuth-tal ellentétben Széchenyi a békés reformok híve, ami egykori barátjának már egyáltalán nem tetszik. Különválnak útjaik, noha nem végleg. A Napló egyik bejegyzése szerint azonban Széchenyi végrendeletéből végképp kitörli Wesselényit.

A bárónak nehéz évei ezután jönnek. A zsibói reformer megbetegszik, ami miatt Sziléziába indul gyógykezelésre, ahol 1843-ig tartózkodik. Ekkor megjelenik a Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében című könyve, majd 1848-ig birtokán él. Betegen és vakon tengeti napjait, de még tesz egy jelentős lépést: Mint alispán elősegíti a kolozsvári országgyűlésen Magyarország és Erdély unióját. 1850-ben hal meg Pesten tüdőgyulladásban. A legnagyobb magyar ekkor már Döblingben gyászolj. Közös sorsuk, sikereik és eltávolodásuk mindkét ember egyéni értékítéleteit mutatta meg, melyek nagyban hozzájárultak Magyarország mai képének kialakításához.

Zilahi Zoltán