Magyarországon sok szép város van, mégsem mindegyik bír kiemelt jelentőséggel. Az egykor nemesek által birtokolt területek ma is őrizik emlékeiket, de közülük kevesen vonultak be úgy a magyarság történelmébe, mint forradalmi lakóhelyek. Nagycenk ilyen hely. Ezt a jelentőséget azonban nem lázadások, felkelések vagy politikai döntések következtében nyerte, hanem valaki miatt, akit ma méltán hívunk a legnagyobb magyarnak.
Időbe telt, ameddig minden gondolat letisztult bennem, és készen álltam arra, hogy felkeressem gróf Széchenyi István lakóhelyét. Miért kellett erre készen állnom? Mert megtanultam, hogy sem közömbösen, sem pedig kalandvágyóként nem helyes megközelítenem Nagycenket. Minden misztifikáció nélkül állítom, hogy bárkinek, aki ott megfordul, tisztában kell lennie vele, hova is megy, hova érkezik meg. Nagy örömet okozott nekem a perc, mikor megláttam a vonatból a feliratot: Nagycenk.
Beértem a faluba, lepakoltam szállásomon, és máris összeállítottam programtervemet. A térképet tanulmányozva úgy döntöttem, elsőnek a Széchenyi-kastélyt keresem fel. Az autóút mellett sétálva kanyarodtam be egy fákkal gazdagon övezett részre, amely inkább parknak hatott. Felfigyeltem a madarak énekére, a nyugalomra, pár lépéssel odébb pedig megpillantottam a kastélyt. Azt a helyet, ahol számos, életünket ma is pozitívan befolyásoló alkotás gondolata fogant meg. A kastély még az 1750-es években épült, nevét legelőször talán a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, gróf Széchényi Ferenc tette emlékezetessé. Ahogy mind beljebb és beljebb mentem, mintha híd képződött volna két kor között. Szinte láttam magam előtt Széchenyi Istvánt, aki ugyanitt sétált, elmélkedett, ahol most én.
Megtekintettem az emlékmúzeumot, amelyet nem olyan rég újítottak fel. Elém tárultak a cenki remete életének lényeges dokumentumai, használati tárgyai. Felbecsülhetetlen, mégis méltóságteljes érzés volt látni aláírását bizonyos könyvein, okmányain. Megfigyelhettem Döblingben viselt cipőjét, illetve halála után egy, a ravatal mellett elhelyezett babérkoszorú lepréselt levelét. Bárhova néztem, mindenhol keze munkájának nyomát láttam: A lóversenyzés, a kaszinó, a gőzhajózás, a Duna és Tisza-szabályozás, a Lánchíd, a színház, a malom, a vasút dokumentumait. A hatalmas parkkal szemben található a 2.6 km hosszú, 20 méter széles hársfasor, melynek végén megszemlélhető gróf Széchenyi Béla és felesége végső nyughelye. A hársfasor szintén közkincsnek számít, művelése, gondozása, valamint a kiöregedett állomány pótlása folyamatos feladat.
 Ezek után a Mauzóleum felé vettem az irányt. Leérve a kriptába különös érzés fogott el: Mintha mindabban, amit Széchenyi István alkotott, benne élne Ő maga is. Hosszasan időztem itt. A legnagyobb magyar mellett több Széchenyi síremlékét láthattam, közöttük a gróf lányának, Júliának a sírját, aki nem élt tovább pár napnál, valamint a gróf egy koponyacsontját, melyet felesége, Cresence kérésére állítottak ki, hogy mindenki láthassa, mennyire igaztalan módon tettek említést férje haláláról a korabeli lapok, amelyek a hivatalos álláspontot közölve okként szélhűdésről, azaz agyvérzésről számoltak be, mely dokumentum másolata szintén megtekinthető a Mauzóleumban. Felérve a napfényre megcsodáltam a gróf utasításai szerint készült templomot a Széchenyi téren. Egyszerű és mégis magasztos épület benyomását keltette.
Tudtam, hogy egyetlen alkalom kevés a tanulásra, emiatt többször visszamentem ezekre a helyekre. Fényképek, jegyek, tanulságos beszélgetések tették emlékezetessé az eltöltött órákat. Eltökéltem, hogy minden évben visszatérek ide. Buzdítok mindenkit, hogy keresse fel Nagycenket, méltón ápolva, őrizve gróf Széchenyi István emlékét.
Nyomtatás
|
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó,
itt regisztrálhat!
Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.
|
|
