A Magyar játékszínrűl, azaz a színházról szóló könyv fontos momentuma a magyar színháztörténetnek. A Széchenyi-életművet behatóbban ismerők tudják, hogy egyes kezdeményezések nem közvetlen származtak a gróftól, mindazonáltal naggyá tételük kulcsa és a megoldások összesítése, józan meglátása általa vált lehetségessé.
Széchenyi 1832. 01. 13-án levelet írt Joó Jánosnak (1807-1874), hogy jókívánságait megköszönje, valamint kifejezze háláját, amiért felhívta figyelmét egy „művészeti társulás létrehozására”. A levél olyasvalakinek íródott, aki maga is pártolta a közművelődést és tanári állása mellett rendszeresen emelt szót ennek érdekében. A játékszínről szóló könyv írása nem sokkal ezután, február 23-án vette kezdetét. Létezett Pesten színház 1812 óta, de ennek nyelve német volt, Széchenyi pedig azonnal átlátta, hogy szükség van olyan magyar intézményre, amely nem csak, hogy magyar, hanem minőségi és egyfajta kulturális központként funkcionál. A Napló bejegyzése szerint Széchenyi amikor ideje engedte gyakran fordult meg különféle előadásokon, és bírálta vagy dicsérte a látottakat, hallottakat.
Ezt a könyvet a jól bevált módszerrel szereztem be: Antikváriumból. Kicsi, szürke, de színes tartalommal rendelkező művet tartottam a kezemben. Megragadta a képzeletem, mintha lelki szemeimben ott jártam volna abban a színházban.
A Magyar játékszínrül nem tartalmaz fejezeteket, de mégis részekre taglalható. Nekem is figyelnem kellett, hogy éppen hol tartok, mert az egész alkotás fonala meglehetősen összeszedett, szövege pedig egybefüggő.
Mivel akkortájt éppen helyettesítettem egy másik, jóval csendesebb munkahelyen, lehetőségem volt szünetet tartani, és az öltöző magányában elővenni a könyvet.
Széchenyi az első részben leginkább elméleti kérdésekkel foglalkozik: Kinek lenne jó egy igazi magyar színház, miért lenne előnyös, de ezenfelül milyen hibák fordulhatnak elő. Gyakorlati kérdésként tárgyalja az építés lehetséges helyét (Budapest), jellegét (ez utóbbiról olvashatjuk: ne legyen fényes se pompázatos, inkább „mérsékelt nagyságú, csinos és alkalmas”, a belső tér kialakítását, az előadások színvonalát és mondanivalóját (ne csak élmény legyen, hanem építő és elgondolkodtató) és a nyelvezetet is. Állítása szerint nem szerencsés kétnyelvű, azaz magyar és német előadásokat tartani, mert ez bábeli zűrzavart okozna. A színház létesítésére tett kezdeményezése a Kaszinóhoz és a Tudós Társaságéhoz hasonló: Részvényes befizetéseket képzelt el. 
Befejezésül cáfolatokat jegyez le a kétkedőknek, elég éles hangon, amelyet meg is indokol.
A könyv március 29-én lett kész, és április 18-án jelent meg nyomtatásban. Alig három évvel később, 1835-ben lerakták a Pesti Magyar Színház alapkövét, a mai Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán. Az ünnepélyes megnyitóra 1837. 08. 22-én került sor. A balatonfüredi, miskolci és kolozsvári színtársulatok mellett a Pesti Magyar Színház lett a negyedik, mintegy központosító szereppel bíró intézmény.
A könyvet elolvastam, és eszembe jutott, hogy magam is tanúja lehettem csekély életidőm alatt a magyar színjátszás alakulásának, formálódásának. Hosszú fennállása bizonyság fontosságára. A Pesti Magyar Színházat elérte a forradalom hangulata 1848-ban, hiszen március 15-én az akkori állapotok miatt félbeszakították a Bánk bánt.
Mikor Széchenyi István az első, bemutató előadáson részt vett (1839. 03. 23.) többek között a következőt jegyezte le naplójába: „...rossz, veszedelmes tendencia!”
Zilahi Zoltán
Nyomtatás
|
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó,
itt regisztrálhat!
Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.
|
|
