Hunnia

A Buda-pesti por és sárhoz hasonlóan a Hunnia című műről is el lehet mondani, hogy a megírás és a megjelenés időpontja között sok idő telt el. Széchenyi István 1834-ben kezdte el az írását, amit többször megszakított. 1858-ban több kézirattal együtt Török Jánosnak adta, aki kinyomtatta „Töredék gróf Széchenyi István fennmaradt kézirataiból” címmel. Az első kötet volt a Hunnia, de a pesti sajtórendészeti osztály lefoglalta a könyvet. Terjesztését csak a gróf halála után engedélyezték.

A Buda-pesti por és sár olvasása után elégedetten nyúltam a könyvespolcomon pihenő következő műhöz, amely a Hunnia címet viselte. Az aukciós portálon, amiről korábban beszéltem, jó előre gondoskodtam utánpótlásról, tartalékról a Széchenyi-életművet illetően.
Budapest egyik kerületében vettem át ezt a csodálatos könyvet egy fiatalembertől. Meg is fordult a fejemben: milyen jó, hogy nem csak az idősebbeket érdekli honunk egykori helyzete, hiszen a mostani állapotoknak a múltba nyúlnak a gyökerei. Alig vártam, hogy megtudjam: ezúttal miről értekezett a legnagyobb magyar. Annyira megelevenedtek az általa felvázolt képek és szituációk, hogy szinte a beszélgetőtársának éreztem magam.

A Hunnia sokat sejtet már a címéből eredően is. A magyarság nyelvezetével foglalkozik. Amikor Széchenyi István a húszas években felszólalt a Tudós Társaság érdekében, akkor ezt magyarul tette, pedig az országgyűlésen a latin nyelv volt hivatalos.
Akár mondhatjuk azt is, hogy az a sok év, amely eltelt e felszólalás és a Hunnia megírása között, valójában csak hidat képezett, mert Széchenyi István első perctől kezdve tisztában volt a magyar nyelv hangsúlyosságával, fontosságával. Voltaképp ezt a könyvét nevezhetnénk nemzeti nyelvtankönyvnek is.
Eredetileg a Stádium folytatásának készült, hiszen abban a műben nem tárgyal minden törvényjavaslatot, melyeket az elején elvként lefektetett. A tizedik téma kifejtésére írta a Hunniát.

A latint elmaradott nyelvként írja le, amely halott, és éppen emiatt nem helyes, ha Magyarországon, ahol pontosan a megújulásra van szükség, a halott nyelv megnehezítse a folyamatot. Felháborítónak tartja, hogy hazánkban, melyet Magyarországnak hívnak, az anyanyelv ennyire háttérbe van szorítva. Amennyiben ez nem változik – mint mondja – a magyarság nyelve is megszűnik létezni. Buzdít anyanyelvünk ápolására, és ennek kapcsán szépségeire is felhívja a figyelmet. Habár nem tartozik közvetlen ide, de mégis fontos tudni: Trianon egyik kiváltó oka az erőszakos magyarosítás volt, mivel a betelepített népek saját kultúrát, saját nyelvet vallottak magukénak, amit jól példáz nemzetünk legnagyobb és legfájdalmasabb tragédiája. Széchenyi István nem hitt az erőszakos magyarosításban, hiszen miként szerethetne egy nemzetet valaki, ha annak szokásaira és sajátosságaira rá akarják kényszeríteni?
A latin nyelv mellett a német ajkúságról is szól, de csak óvatosan, kinyilvánítva, hogy a jövőt ugyan az Osztrák Birodalmon belül képzeli, de nem a német nyelv kizárólagosságával. A Tudós Társaság pedig éppen anyanyelvünk művelésének céljából jött létre, ami által a gróf ismét megmutatta, hogy beszéde és írásai mögött felkészült szív áll, amely tettekben megmutatkozva segíti Magyarország előrehaladását.

A Hunnia bevezetését és a magyarázatokat Török János írta. Több megjegyzés vonatkozik arra, hogy a gróf által leírtak a maguk idejében igazak voltak, de a mű megjelenése már olyan világban történt, ahol nyelvünk ápolásának már nincsenek akadályai.
Nagyon tetszett nekem ez a könyv, ízlelgetnem kellett, és forgatnom magamban. Nem szabad senkinek sem elfelejteni, hogy amikor magyarul olvas, beszél, tanul, ír, valójában kinek köszönheti legnagyobb mértékben ezt. Anyanyelvünk nem átlagos, hanem egyedi, különleges, ezért fontos, hogy megbecsüléssel és tudatosan használjuk!