Főhajtás Széchenyi halálának 157. évfordulóján

hirdetés

Tisztelt Jelenlévők, Kedves Széchenyi-tisztelő Barátaim!

157 évvel ezelőtt halt meg gróf Széchenyi István, és a hír futótűzként terjedt az országban. Ahogyan ezt Arany János megfogalmazta a Széchenyi emlékezete című 200 soros örökbecsű versében:

„Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.”

Nem csak azokat ütötte meg a hír, akik szerették, akik elismerték munkásságát, hanem azokat is, akik konkurensei, politikai ellenfelei, vitázó partnerei voltak. A hír egységes gyászba borította az országot és a magán emberek, az intézmények, a különböző vallási felekezetek, a megyék és a városok megemlékezéseinek sokaságáról adott hírt a korabeli sajtó. Széchenyi az ország jótevője biztos pont volt, s majd hetvenéves léte, útkeresése, ötven éves kitartó, következetes munkálkodása a hazáért mondhatni a nemzet reménységévé emelte őt, és így még gondolatban sem vetődött fel a nemes gróf hirtelen halála. Arany János a fent idézett versében általánosan, de Széchenyire vonatkoztatva megfogalmazta az akkori közgondolkozást – vigasztalásul is: „Nem hal meg az, ki milliókra költi, Dús élte kincsét…”

Talán nem véletlen a halál időpontja sem, amikor is Széchenyi metamorfózisa – éltető eszmévé finomulása – éppen Húsvétkor, a feltámadás napján kezdődött.

Ma már nem gyászolunk, de emlékezni és fejet hajtani vagy negyven éve rendszeresen összejön itt a Széchenyi Kör tagságának és a Széchenyi tisztelőknek egy része és emlékezünk Széchenyi személyére, életére, életútjára, eredményeire és próbáljuk jó szándékúan kutatni, hogy mi is volt Széchenyi titka?
Az évforduló alkalmat ad arra, hogy otthon a könyveink között, vagy összejövetelek alkalmával, vagy akár a múzeumi csendben gondolkozzunk őróla és a korának problémáiról, illetve a mi korunk fő kérdéseiről, a saját szerepünkről a családban, a környezetünkben, az országban.

Összevethetjük-e a XIX. század viszonyait és sorskérdésit XXI. századéval? Van-e tanulsága ennek a vizsgálódásnak?
Elemezhetjük-e hogy Széchenyi életműve és példája alapján mi a teendő? Mit kell tennünk ma, és mit kell képviselni nekünk Széchenyi-tisztelőknek? Mit kell pártolnunk a társadalomban, a gazdaságban, a kultúrában, ha már egyszer lelkileg találkoztunk Széchenyivel, és jobban megismertük életművét, s az eredményeit?

A válaszom az, hogy igen is sok értelme van az összehasonlításnak, mert a lényegi kérdés nem a konkrét cselekvésekben, a technikai környezetben, hanem a világlátásában, a módszereiben rejlik.

Vizsgálva a múlt eseményeit – így Széchenyi tevékenységét is – viszonylag könnyű helyzetben vagyunk, mert csak a tényekkel foglalkozunk, amelyek egymásra rakódva folyamatokat alkotnak, és amelyekből következtetéseket tudunk levonni. Például a Hitel című művében élesen bírálta földbirtokos társait, sokoldalúan feltárta a fejlődés akadályait és megfogalmazta a követendő elveket és irányokat. Széchenyi döntéseinek sorozata végül is a reformkor programját eredményezték.

Nekünk – kutatva Széchenyit, vizsgálva a múltat – csak az eseményeket kell ismernünk, nincs felelősségünk, mint a döntéshozónak, a programalkotónak.
De ahhoz, hogy ma itt Magyarországon a jövőnek urai lehessünk nekünk is – felelősséget érezve a környezetünkért – a jó döntések sorozatát kell meghozni.

De lássuk világosan, hogy egészen más képességekre van szükségünk a múlt kutatásában, és más kell a jövő feltételeinek megteremtéséhez. Lényeges és óriási különbség van a visszatekintő elemzés és az előre tekintő cselekvések mérlegelése között.

Ha Széchenyi helyzetébe képzelve magunkat eljátszunk a gondolattal; hogy mi hogyan döntenénk azokban a bizonyos helyzetben, akkor érzékelhetjük igazán a különbséget. Vizionálhatunk egy magasztos célt, de nyomaszt a felelősség terhe, a közvélemény hangja, az értetlenség, a közöny, vagy szárnyakat ad a taps a megértés, és a támogatás. A kockázatot növeli, hogy igen sok lehetséges út között kell jól választani úgy, hogy az eredményesség sem bizonyos. A döntéshozónak, ha jól akar dönteni „látnoknak” is kell lenni, ismerni, érzékelni kell a távoli célt, a haladás irányát.

Széchenyi a „Mit kell tenni és min kell kezdeni?” kérdést lépten-nyomon feltette, kereste a választ. Erről környezetével széles körben eszmét cserélt, magával is vitázva megvalósíthatósági tanulmányokat írt, levelezett, agitált, hiszen minden pillanatban szinte végtelen sok lehetőség előtt állt, és állunk naponta mi is az útválasztásaink előtt! A „Mit kell tenni?” gyötrő kérdésére műveiben 130 találatot kapunk.

A cselekvés szempontjából nem csak a „mit?” kérdés, hanem a „mikor?” kérdés is igen lényeges. Kossuth Lajos Széchenyi politikai ellenfele fogalmazza ezt meg, így jellemezve Széchenyit:
„Hazáját mondhatatlanul szereté […]. Ujjait a kornak üterére tette és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom őt a legnagyobb magyarnak; mert nem ismerek senkit históriánkban, kiről el ne mondhatnók, hogy százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn nem érkeztek. – Ki korán jő, izoláltan áll és az egyedül állónak lépteit maradandó hatás nem követheti. A ki későn jő, fényes nappal gyújt gyertyavilágot s még hálát adhatunk, ha működése csak haszontalan. – Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik.”
Kossuth szükségletekről és évszázados hatású lépésekről beszél.

Nem ok nélkül boncolgatja a Hitelben Széchenyi, hogy mi az ész? Idézem:
„Az ember általában munkássági körét vagy, hogy érthetőbben mondjam, azon időt, mely valaminek kezdetétől fogva annak beéréséig tart, igen rövidre tűzi ki. […]”
„Ha pedig annak magyarázatába ereszkedünk: mi az ész? – soha tíz ember közt három annak értelmében meg nem egyez.
„Mennyi esze van U.-nak, mivel annyi pénzt tudott szerezni.”
Vagy „Csudálatos ész ezen H., tízezer verset tud könyv nélkül.”
Vagy „Már hogy O.-nak van esze, arról nem kételkedni, milyen jó rendben van háza, s felesége és gyermekei mily szépek, de kellemesen él.”
Vagy „Ez ám az ész, huszonnégy nyelvet tud”...
Csak ezek után is: vajon mi az ész? Mert akikről szólunk, azok lelki tehetségei éppen nem egyenlők, sőt inkább igen különbözők; mert a jó memoristának tán nem lesz felesleg pénze;
- a gazdag pedig egy verset se tud könyv nélkül;
- a boldog férj egy-két nyelvet tán jócskán, egyen-kettőn pedig darabolva szól;
- a nyelvészt ellenben nincs ki szeresse, és ki élete útját virágokkal hintegesse.

Hát ugyan: mi az ész? Ítéletem szerint jobb értelmét az észnek nem adhatni […] mint így: „Ennek egy pár órára van esze, annak több napra, emennek öt, tíz, húsz esztendőre, amannak egész életre, s ennek századokra, öröklétre.” […]

Majd példákon keresztül hozzáfűzi:
„Technikai s egyéb tárgyakban éppen így áll a dolog. Ha egy utat készítünk, s csak egypár esztendőt tűzünk ki, akkor az olcsó s így természetesen rossz út fog jobbnak látszani szemünk előtt; ha tíz, húsz, harminc esztendőt veszünk össze, csalhatatlanul úgy fogjuk tapasztalni, hogy a drága út a legolcsóbb!

Felteszi a kérdést, Miért nem értjük egymást? és rögtön válaszol is rá: Mert ki-ki külön-külön időkört tűz ki munkásságának.”
Széchenyi nagysága éppen abban rejlik, hogy ő a munkálkodásának körét vagyis azt az időszakot, melyet szolgálatának kezdetétől annak beéréséig tart, évszázadokra, ha nem az örökkévalóságra tűzte ki.

Az évszázadokban, illetve az örökkévalóság univezumában gondolkodó ember pedig emelkedett, s békével tűri a rövidtávon jelentkező hátrányokat. Széchenyi így ír erről a Hitelben: a „Józan ész sohasem áldoz fel pillanatnyi vagy igen kis időre terjedő haszonért – habár ma nyúlhat is hozzá – jövendő nagyobb és tartósabb hasznot. Inkább ideig-óráig a rövid nyomást a várható hosszabb kellem miatt békével tűri.”

A fentiek számunkra azt jelentik, hogy ha tételt nem is fogalmaz meg Széchenyi, de életművével válaszol arra az alapkérdésre, hogy Mi végett vagyunk a világon?

E kérdésre minden kor kereste a választ, és sokféle megközelítést ismerünk. Például:
A katekizmus azt hirdeti: Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk.
Tamási Áron Ábelje így fogalmaz: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
A Bibliában a Teremtés könyvében ezt olvashatjuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá.

Széchenyi munkásságát elemezve találóbb választ adhatunk erre az alapkérdésre.

Az önismeret bázisán a tapasztalataink és ismereteink birtokában ott és akkor ahol vagyunk (térben és időben) a szükségleteket felismerve elfoglaljuk a lehetséges pozíciót. Pontosan úgy például, ahogy a fa ágai nőnek és kialakítják a lombozatot. Ahol az egyik levél már elfoglalta a helyét – kitöltötte a rendelkezésére álló helyet –, akkor a másik levél már nem nőhet oda. Ez biológiai modell, de e törvénynek van más aspektusa is például a társadalomra vagy a tudományra.

Széchenyi nagyon érezte korát, nagyon érezte a szükségleteket, az „űrt”, a hiányt, és munkásságával kitöltötte azt. Irányt mutatott és lehetőségeket adott a kortársaknak és az utókornak. A Hitelben így fogalmaz: „… nagy becsületünkre válik, ha bebizonyítjuk a világ előtt, hogy lemaradni nem tudunk…”

Arról nincs tudomásunk, hogy Széchenyi konkrétan foglalkozott-e azzal a kérdéssel, hogy Mi végett vagyunk a világon? de gyakorlatának, életművének alapján állíthatjuk, válaszolt rá.

A mi válaszunk tehát erre a kérdésre Széchenyi gyakorlatán keresztül is; Azért vagyunk a világon, hogy kitöltsük az űrt! Kitöltsük a rendelkezésünkre álló időt és teret. Széchenyi mindenkinél tökéletesebben töltötte ki az űrt!

A következőt írja levelében, 1831-ben Kiss Sámulnek: „Ébreszteni, felingerelni életre hozni” amire oly nagy szüksége van a Magyarnak, ez minden törekvésem.”
„Ébreszteni, felingerelni, életre hozni” – ez Széchenyi mottója is lehetne. Gyakran említette, hogy „látom a jövőt”.

A nemzet fő kérdéseit ragadja meg és évszázadokra terjedő válaszokat ad rájuk, például:
- Hogy itt e helyen megmaradjon a magyar, a magyar nyelvet és a nyelvművelést kell középpontba állítani, nyelvművelő Tudós Tásaságot alapít.
- Hogy hiába áldott föld (Terra Benedikta) Magyarország földje, ha a rossz közlekedési viszonyok miatt nem tudjuk terményeinket piacra vinni! Út-, vasút- és vízi közlekedés fejlesztése szükséges.
- Igazságos közteherviselésre – a legtehetősebbek adóztatására, a kiváltságok eltörlésére – van szükség, hogy az országban a legfontosabb feladatok finaszírozhatóak legyenek.
Folytathatnánk a sort, a Stádiumban kifejtett 12 törvényjavaslat ma is megállja a helyét.

Széchenyi teljesítménye a magyarság csúcsteljesítményei közé tartozik. Méltán vált hungarikummá 2014-ben!
Emlékezzünk rá, ismerjük meg jobban és állítsunk neki emléket, mint ahogy pár nap múlva április 10-én több mint húsz év után végre Pozsonyban is emléktáblát helyezhet el a Pozsony Magyarországi nagykövetének, a Pozsonyi Magyar Ház igazgatójának hatékony segítségével a Széchenyi Társaság, az Országos Széchenyi Kör és a Széchenyi Alapítvány.

Széchenyire emlékezünk halálának vigíliáján. Beszéljünk róla, elemezzük és értelmezzük gondolatait, olvassuk írásait, hajtsunk fejet nagysága előtt, és azt kívánom, hogy a legközelebbi alkalommal a főhajtáshoz mindenki hozzon magával egy fiatal magyart is.

Köszönöm a figyelmüket!