Az étkezési szokások évezredek alatt sokat változtak. Kultúrától, vallási hovatartozástól függően alakultak ki a legkülönfélébb megközelítések.
Egyesek keveset, mások sokat esznek, a harmadik tábor aszkézisre szánja el magát, és vannak olyanok is, akik húst egyáltalán nem vesznek magukhoz.
A 19. században az étkezés meglehetősen kaotikus gyakorlat volt: Nem léteztek mai értelemben vett szociális alapítványok, családsegítő központ, vagy szegények részére kötelezően járó állami támogatás. Leginkább a nemesség és a parasztok viszonya mutatta be hűen ezt a különbséget. Egy paraszt a földesurát szolgálta, terményei bizonyos részét neki kellett adnia. Nem voltak ismeretlenek a ma általunk oly kedvelt áruk sem, mint a marha vagy csirke hús, sajt, tej, kenyér vagy tojás. Zöldségek tekintetében mind a nemesség, mind a parasztság hasonló elvet követett, mivel túl sok zöldséget és gyümölcsöt nem vettek magukhoz. Olyan magokat vetettek, melyek egyszerűen tudták őket táplálni, és ne feledjük el, hogy a huszadik század közepétől terjedtek el hazánkban igazán a ma általunk ismert zöldségek és gyümölcsök zöme. (Talán ennek a hiánynak köszönhetően írhatta azt nemes grófunk egy ízben Wesselényi Miklósnak, hogy 42 napja nem tudott székelni!)
A magyar grófok, bárok, kis és középnemesek asztalára általában válogatott fogások kerültek, nagy mennyiségben. Széchenyi István egyik naplójegyzete tanúskodik erről. Lapjain beszámol róla, hogy este öt órakor ültek asztalhoz, és folytonosan ettek, pezsgőztek, beszélgettek, egészen másnap délután kettőig! Grófunk gyakran evett húsételeket, melyekbe a vadhúsok is beletartoztak. Amikor vadászott, rendszeresen rögzítette, hány fácánt vagy őzet ejtett el. Gyakran visszaköszön, főleg az 1820-30-as években, hogy „xy-nál ebédeltem.” Úgy tűnik, rendszerint naponta egyszer étkezett, főként ebédet evett. Fiatalkorában rengeteget utazott, ennek kapcsán írt reggelikről és vacsorákról is. Amikor meleg éghajlatú országba tette a lábát, reggelije, vacsorája sokszor csak sajtból és gyümölcsből, esetleg hideg sültből állt. Ne higgyük azonban, hogy kizárólag az egészséges táplálkozás vezette. Tapasztalatai óvatosságra ösztönözték, mert számtalanszor kapott rossz kosztot a különféle fogadókban.
Az al-dunai hajózásakor például egyik nap az alábbiakat írta: „Egy kanál tésztával ismét teljesen tönkretettem magam!” Az itallal kapcsolatban is határozott véleményt alkotott. Mindig megörökítette Naplójában, ha a pezsgő rossz volt, a bor ízetlen, vagy éppen ellenkezőleg: Pompás teát ivott a Ship-inn fogadóban, vagy török kávét a gőzfürdő után. Tudjuk azt is –melyről szintén Naplója ad felvilágosítást, hogy a halételeket ugyancsak kedvelte. Fiatalabb korában mikor kifogtak számára egy hatalmas halat, leírja, hogy mind Ő, mind vendégei elképedve nézték a „tengeri szörnyet” azon tanakodva, miként fogják tudni megenni. Szerencsére ekkor betoppant a gróf egyik barátja, aki a halat látva ingujjra vetkőzött és segített eltüntetni.
Korábban a gyomorrontás jóval gyakrabban előfordult, mint napjainkban. Ennek oka a higiéniai viszonyokban, illetve az ennivaló tárolási módozataiban keresendő. Rosszullétekor gyakran vett be hánytatót, Calomelt, vagy ujjával segítette elő ezt a folyamatot. De tudunk olyan esetről is, amikor szándékosan maradt éhes.
Az 1820-as évek végén Franciaországba utazott, ahol elhatározta, hogy kísérőivel együtt több helyet felkeres. Először a párizsi katakombákba ment, amely mély és szörnyű hatást tett rá, majd La Trappe, a férfi trappisták kolostora következett. Elhatározták, hogy semmit nem vesznek magukhoz, és valóban, hiába kínálták őket a szerzetesek, lelki felemelkedésük érdekében megfeszítették testük követelőzését. Másnap reggel azonban hiába kértek enni: Az apát nem adhatott nekik semmit, mert szabályuk tiltja a böjti napon történő étkezést! Két nap koplalás után végül vízben főtt veteményből származó burgonyát és répát kaptak.
Élete vége felé Széchenyi István Döblingbe, dr. Görgen magántébolydájába kényszerült. Amikor ismét naplót kezdett írni, rendszeresen feljegyezte, hogy ki evett aznap nála. De vajon milyenek voltak az ételek? Falk Miska beszámol róla a Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála című könyvében, hogy habár a gróf gyenge gyomra és kihullott fogai miatt nem ehetett sokat, de vendégei számára mindig kifogástalan ételeket és a legjobb minőségű borokat kínálta fel. 1860 április 7-én böjti napot tartott, és szinte semmit sem vett magához. E tavaszi hónapokban sajnos megritkultak látogatói is. Utolsó napjaiban szembetaláljuk magunkat következő mondatával: „Egyedül eszem.”
Gróf Széchenyi István április 8-án meghalt, de emléke feltámadt szívünkben, és munkái végigkísérték nemzeti életünk minden egyes mérföldkövét.
Zilahi Zoltán
Nyomtatás
|
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó,
itt regisztrálhat!
Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.
|
|
