Együtt vagy magányosan emlékezzünk Széchenyi Istvánra?

Évtizedek óta a születési évfordulón szeptember 21-én Széchenyi Istvánra emlékeznek a magyarok világszerte. Hol fényes, hol szerény körülmények között szavalnak verseket, emlékeznek kiválóságára, és emlékhelyein virággal tisztelegnek a legnagyobb magyar előtt.
2020. különleges esztendő. A pandémia mellett a Lánchíd állapota is növeli aggodalmainkat.

2019-ben szeptember 20-án tértem haza a veszprémi kórházból „lerongyolódva”, így szóba sem jöhetett a szobornál az emlékbeszéd elmondása, de még egy szál virágot sem tudtam lerakni a talapzatra.
Ez volt az első alkalom 1995-óta, hogy csak gondolatban emlékezhettem, de nem hittem, hogy részemről a halálának évfordulóján 2020. április 8-i emlékezés is csak írásban történhet meg. Egyrészt a betegség, másrészt a járvány tette lehetetlenné a közösségi zarándoklatot a szoborhoz.

És a mostani járvány újboli fellobbanása az egészségügyi előírások betartása ismételten karanténba zár bennünket és az emlékezésünket is.
Lehet úgy is emlékezni - vígasztalom magamat -, hogy csak szellemünk vesz részt a tőlünk távol lévő emlékhelyeken. Ott állunk a szobor, a sírbolt, az emlékhely előtt és a lelkünk ugyan úgy elégedett a virtuális részvétellel, mintha ténylegesen ott lennénk, mert az emlékezés a szívből jön.
Az emlékezés a „szeretet” egy formája. A lélek terméke a szeretet és ösztönöz bennünket a hit erejénél fogva lelkiismeretünk által, hogy emlékezzünk.
És az emlékezés folytatása mi magunk vagyunk. Így emlékezem Nagycenkre, a Széchenyi Köri tagokra, a múzeumi termekre, a megtörtént eseményekre, Környei Attilára, a munkatárs feleségére Ágira és barátaimra, akikkel ott találkoztam először és a kapcsolat már 45 éve tart.

2020 szeptemberében, ha Széchenyire emlékezünk, nem másra indokolt koncentrálni, mint egyik kiemelkedő alkotására a LÁNCHÍDRA.
Vannak építmények, melyek szimbolikus jelentőséggel bírnak. Szolgálnak bennünket és kapcsolatunk már több mint fizikai, már lelki, szellemi és érzelmi.
171 esztendeje szorosan hozzátartozik Buda és Pest városához Széchenyi hídja, mely összeköt, s a magyar nemzet tulajdona. Nem képletesen, valóságosan, ahogan Széchenyi is a miénk.

A hírekből tájékozódva: úgy viselkedik a főváros vezetése, hogy intézkedéseikkel nem építeni, javítani, hanem rombolni, rongálni kíván. Úgy kezelik a Lánchidat, mint egy leamortizálódott, pusztulásra ítélt építményt, amit le lehet selejtezni, hogy helyére valami más kerüljön.
Ezekből azt az általános következtetést lehet levonni, hogy nálunk is megjelent a rombolás szelleme!

Nagyon szomorú, hogy gróf Széchenyi István születésének 229. évfordulóján kénytelen az emlékező a Széchenyi Lánchíd gondjaival foglalkozni!

De bizalommal emlékezünk.

Zirc, 2020. szeptember hó.
Egervölgyi Dezső
Nyomtatás

Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó, itt regisztrálhat!