A magyar nyelv és nemzeti jövő

Széchenyi István művének első kiadása 1842-ből, és 1981-es modern kiadása Szigethy Gábor Gondolkodó magyarok c. sorozatában

Széchenyi 1821. január 4-én ezt jegyzi naplójába titkárával folytatott beszélgetéséből: „Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest között híd épül, s hogy ezért egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol” (Széchenyi 1982: 191). 1825. november 4-én Pozsonyban mégis egy honi akadémia, a Magyar Tudós Társaság megalapítására ajánlja birtokainak egy évi jövedelmét, hatvanezer forintot.

Huszonegy évvel fenti naplójegyzete után, immár akadémiai másodelnökként az évi közgyűlés megnyitására kényszerül. Kényszerül, mivel gróf Teleki József elnököt helyettesíti. Nyelvről, a magyar nyelv előmozdításának ügyéről beszél, érvel, vitázik több mint két órán át. Kevéssé forgatott, ám ismertebb írásainál nem kevésbé nagyszerű műben jelenik meg beszéde, A Magyar Akadémia körül.

Néhány naplótöredék az akadémiai beszéd körüli napokból (idem: 991)
1842. nov. 24-én elkezdtem írni az akadémiai beszédemet. Ebéd nálunk… 25-én felolvastam Tasnernak a szóban forgó beszédet. 26-án Főfájás…de nagyon. Akadémia nagy ülés. Hosszan s jól beszélek a nagyszótárról. (Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára előkészítő munkálatairól. Az irányelveket A Magyar Tudós Társaság: A nagy magyar szótár belső elrendelésének és miképeni kidolgozásának terve c. utasítása tartalmazta, melyet 1840-ben küldött szét a társaság tagjainak. Ennek alapvetése, s magának a nagyszótárnak szükséges volta éppen Teleki Józsefnek, az akadémia első elnökének koszorús munkájában, az Egy tökélletes (sic!) magyar szótár’ Elrendelése, készítése módja (1821) c. pályaműben fogalmaztatott meg elsőként.)
27-én Vihar. Bágyadtan, lanyhán vagyok, némi vért köpök. Hál’Istennek rekedt azonban nem vagyok. Akadémiai közülés a Vármegyeházán. Felolvasást tartok állva 2 óra tíz percig. Azt hiszem, jól sikerült. Pulszky elsápad a dühtől.

A hídépítő a közgyűlés előtt nyelvépítésről, a szellemi hidak fontosságáról értekezik. Pest s Buda közt átívelő világcsoda helyett létrehozott éves jövedelmén egy Tudós Társaságot. Ám a tudós társaság előtt mondott beszéde idején már alapozzák a Lánchíd pilléreit, (A Lánchíd alapkövét 1842. augusztus 24-én tette le József nádor. A pillérek és hídfalak 1847 júliusára készültek el. A még átadás előtt lévő hídon 1849. január 1-jén haladt át az első kocsi: Bónis Sámuel országos biztos a koronát menekítette Debrecenbe. A hidat Buda ostromakor a császári csapatok Hentzi generális utasítására fel akarták robbantani. Végül 1849. november 20-án mégiscsak felavatták, ám az átadóra sem az akkor már Döblingbe kényszerült Széchenyit, sem Adam Clarkot nem hívták meg. A felavatott hídon elsőként Julius Haynau, a rettegett és gyűlölt osztrák főparancsnok haladt át.) melyre szintúgy éves jövedelmét ajánlotta fel. Alapokról és alapozásról beszél, a nemzeti nagyságot az erényben, a kulturális vonzerőben véli felfedezni. Nem szereti a pántlika-magyarokat, szájhazafiság helyett tetthazafiságra, tetthazafiakra vágyik. Üres szólás helyett az érzésre helyezi a hangsúlyt. Neki, aki a tudós társaságot (akadémiát) a „hazai nyelv mívelésére” hozta létre, – az 1827. évi XI. törvénycikkben ez szó szerint szerepel – ismét a magyar nyelv igaz művelésének jogaiért kell csatáznia, korának forrongó politikai vitái és vádaskodásai közepette. A mocsárra ipartelepet követelő technokratákkal szemben, a nyelvet a Kárpát-medencében oktalan hevességgel terjeszteni kívánó szájhazafiak ellen. Vállalva a reá zúduló vádak képtelenségét önmérséklettel s kérlelhetetlen tetterővel felel: „Midőn 1825-ben felálló Akadémiánk eszméje újra megpendült […] rég elismerték hazánknak messzebbre látó már most elhúnyt hívei, hogy nyelvünk körül forogna nemzeti létünk. Nyelvére kellene ügyelni a magyarnak mindenekelőtt, ha élni akar” (Széchenyi 1981: 12).

Jól tudja, nyelve nélkül nem maradhat fenn a nemzet, nyelve nélkül elvész a haza. Szellemi minőség, versenyképes, anyanyelvünkre épülő tudás nélkül az ipartelepek csak arra jók, hogy ültetvényes rabszolgák legyünk saját honunkban. De hogyan ügyeljünk nyelvünkre, ha élni akarunk? Első a minőség, mert „minden nép, és ekképp a magyar is, egyedül minőség és nem szám által olvaszthat más vért magába” (idem: 49). A nagyobb szám látszólagos és múlékony erőtöbblet csupán: „A nagyobb számban vélnek lelni üdvöt – boldog Isten –, mintha bizony például 30 millió barbár népben több magához vonzó, magába olvasztó varázs volna, mint bármely kis számban is, ha ez a civilizáció kincsétől felcsordul” (idem, 38). Hasonlóképp hiú ábránd az erősebb jogának, a jog pallosának fegyvere is: „Nem elég mai időkben törvényeket írni, de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni. És ha valaki olyas törvényeknek nem hódol, mely előtte gyűlöletes, sújthatja őt a betűnek szigorúsága ugyan, de célját veszti; mert mártírt emel, ez pedig fanatizmust szül” (idem: 44). A boldogító megoldás csak a minőség, minőség, minőség lehet! S a szentencia? Aki a Kárpát-medence kibontakozó kulturális harcában mások előtt kedves kíván lenni, annak „olvasztói felsőbbséggel kell bírni” (idem: 49).

Látnoki gondolatok, a magyar nyelv emelkedésének két jelképes dátuma, 1840 és 1844 között. (Az 1840. évi VI. törvénycikkely már rendelkezett a magyar nyelv hivatali használatáról, 1844-ben a magyar nyelv a történelmi Magyarországon hivatalos nyelvvé lett.) Széchenyi a tartós emelkedést félti, a nemzeti hirtelenkedés miatti ellenséges fanatizmusok fellángolását féli. Adyhoz hasonló váteszként, Adynál két emberöltővel korábban védené nemzetét a trianoni katasztrófa rémétől.

1844 előtt a Magyar Királyságban volt sok jó hungarus, ki nem volt ugyan magyar, ellenben akkor a haza lakosságának jó része kétnyelvű volt. A többnyelvű területek lakói közt éppúgy voltak szlovákul tudó magyarok, mint magyarul tudó szlovákok. A történelmi Magyarország többnyelvűségének, a hungarus-tudatnak előnyeit Széchenyi szent istváni józansággal látja, a nem magyar egynyelvűség korlátait pedig méltányos kulturális versengéssel kívánja meghaladni. Rá is sütötték sokadik képtelen vádként a „pánszláv bérenc” bélyegét. Igaz, a vádlók zöme, akár ostobaságból, akár bértollnoki buzgóságból támadott, alig-alig foghatott fel valamit Széchenyi gondolatainak mélységéből. Elvégre éppen 62 évvel vagyunk Ady új verseinek első kiadása előtt, s Ady vészkiáltását 1906-ban sem értették, éppúgy, ahogy egészen a világháború kitöréséig később sem!

Széchenyi túlságosan igaz és tiszta volt ahhoz, hogy elkerülje Döblinget. A Habsburg-propagandagépezet tébolyult gróf-történetére égető szükség volt. Bécsben kiválóan tudták, nincs nála bölcsebb magyar politikus, s mint ilyen előbb őrülten veszélyessé, később veszélyes őrültté nyilváníttatott. Az igazság ismereténél, a tisztaság erejénél nagyobb bűn gyarló hatalom szemében nemigen lehet.

Széchenyi nyelvi programjával nem üzen hadat, nem tesz erőszakot. Pusztán épít és figyelmeztet. Programja követhető ma is, jövőbe látó nyelvstratégaként áll előttünk. A Kárpát-medence teljes magyarságának irtóztató vesztesége, hogy a politikum a mai napig sem érti Széchenyi nyelvi nézeteinek mélységét és korszerűségét. Sem Budapesten, sem pedig távolabb. Ideje lenne elővennünk és megértenünk A Magyar Akadémia körül-t, mert újabb, immár végső trianonok felé rohanunk.


Források:

Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. Gondolkodó magyarok. Magvető Kiadó, Budapest 1981.
Széchenyi István: Napló. Gondolat, Budapest, 1982.

Pomozi Péter