Új festmény Széchenyiről

Buday Miklós a következő szavakkal méltatta a festményt:

Wesselényi Miklóstól tudjuk, hogy Széchenyi szenvedélyesen és jól teniszezett. Párizsban és Londonban is látogatták a labdaházakat. Széchenyit most nem díszmagyarban, kitüntetéseivel látjuk, mint ahogyan általában ábrázolják, hanem csapzottan, megizzadva a szenvedélyes játékos szerepében.

Öltözete a 19-dik századi angol teniszdivatnak megfelelő. Mozdulatlanságának feszültsége sejteti a küzdelmet, talán a partner labdáját várja, talán éppen egy hölgyet figyel, ki tudja.

Széchenyi személyiségének érdekes ellentmondása, illetve különlegessége, hogy, azt, amit csinált, általában nagy intenzitással, teljes odaadással végezte. Elég, ha a hatalmas írói teljesítményére gondolunk.

Mégis – Kemény Zsigmond is leírja a Magyar szónokok és státuszférfiak kötetének Széchenyit bemutató fejezetében –, hogy egy időben több dolgot volt képes intenzíven figyelemmel kísérni, és csak a pillanattól függött, hogy mikor és melyiket hogyan exponálta.

A festmény is bizonytalanságban hagy minket, hogy mi történik a pályán, hogy mi lesz a pillanat folytatása.  Ez a festmény nem az eszmévé finomult legnagyobb magyart ábrázolja, hanem

- a jelenlévő szellemet,
- a környezeti hatásokat érzékenyen felfogó „antennát”,
- a kiszámíthatatlan eszmevillanások által vezérelt személyt,
- a körülötte lévőket zavarba hozni képes szabad embert,
aki önmagát – mindenkor és mindenben – akár az önsanyargatás árán is – tökéletesebbnek kívánja tudni.

Ősz Ilona – aki ennek a kompozíciónak az alkotója – a főiskolát Budapesten végezte. A hetvenes évek közepén külföldre ment férjhez, és a művészi karrierje csak az apától, Ősz Dénestől örökölt festőállványon – már Dániában – kezdődhetett, és itt teljesedett ki grafikai és kolorista művészete és itt érett Észak Európa hírű keresett festővé.

E mű megfestéséhez mélyen tanulmányozta Széchenyit, a teniszt – ami egyébként is közel áll a szívéhez –, a 19. századi angol teniszviseletet, az ütőformákat, a pályákat, a labdaházakat is.

Az élet teljességéhez azok a folyamatok és pillanatok is szorosan hozzá tartoznak, amelyek nem a rivaldafényben történnek. Széchenyi feszülten várakozik. Ősz Ilona ezt a pillanatot, az embert, a hőst hétköznapi szerepében ragadta meg. Ez az ábrázolás nem idealizálja Széchenyit, nem szokványosan magasztos festmény, nem is úgy mutatja, ahogyan személye a mi tudatunkban élt eddig.

Ezzel az alkotással gazdagítja a legnagyobb magyarról formált képünket is.

Számára evidencia, hogy nem szabad olyan modorban képet alkotni, mint ahogyan azt a reformkorban tették. Más a környezet, a 21-dik század más kor, más formákat, eszközöket technikákat igényel.

Az ábrázolásmód teljesen megfelel Ősz Ilona művészetének, az ember- és személyiségábrázolásának, amelyek mindig mély gondolatokat hordoznak.
Ugyanakkor mindezek a formai és szellemi tartalmak, a kompozíció teljesen megfelel a haza felemeléséért tevékenykedő, a részletekre is figyelő Széchenyi jellemének is.

Remélem, hogy Ősz Ilona életművében a Széchenyi-ábrázolás gazdagítja a közönséget, és az európai ítészeket is gróf Széchenyi István megismerésére, illetve felfedezésére vezeti.