Elegánsnak gondolt kihátrálás?

Olvasom a Széchenyi Alapítvány által létrehozott bizottság tájékoztatását Széchenyi szellemi hagyatékának a Magyar Értéktárba, illetve hungarikummá való besorolása ügyének állásáról és elszomorodom.
Nem értem, miért vannak nemzeti megemlékezéseinken, ünnepeinken oly kevesen, nem értem, miért nem kapott nagyobb támogatást a Széchenyi Emlékmúzeum, hogy önállóságát megtarthassa, és nem értem Széchenyi szellemi hagyatéka iránti közömbösséget sem.

Közlekedés, Akadémia, vízügy, lóversenyzés, mezőgazdaság, vasút és sok más tevékenység, mely valamilyen formában a nevéhez köthető. De említhetem a malomipart, kereskedelmet, borászatot, vagy a természetjárókat akár.

Aki átúszta Európa minden nagyobb folyóját többször is, aki megmászta hegyeit, nem érdemelne egy nevéről elnevezett emléktúrát a szövetségüktől?

Széchenyi sokat írt a szőlőtermesztésről a borkészítésről és a borkereskedelemről. A Magyar Borok Háza miért nem viseli a Széchenyi nevet?

Széchenyi-terv, kártya, utalvány, ötezer forintos és kimerült a Széchenyi-ismeret? Ennyi elég is?

A hungarikum cím támogatásához elégtelen volt a szélesebb nyilvánosság tájékoztatása.

Talán lehetséges, de sok esetben a díszes meghívó kézbe adva sem hozta az elvárható eredményt. És jelen esetben nem az egyszerű, az átlagemberről van szó, hanem az „írástudókról”.

A két háború között az írástudók árulásáról polemizáltak a gondolkozók, most a Széchenyi-ismerő értelmiség közömbösségét, vagy taktikázását lehetne elemezni.

A megszólítottak több mint a fele nem tett eleget a fölkérésnek, pedig személyükben erősíthették volna a nemes ügyet. Elfelejtették, hogy felelősséggel tartoznak annak a közösségnek, melynek úgy vélik: részesei.

Azt én is nehezen értettem meg, hogy miért kell javasolni a Széchenyi életművet a hungarikum cím elnyerésére, amikor is ez magától értetődő. Az adminisztrációnál fontosabb, hogy ne ázzon be a Nagycenki kastély. De ha javaslat kell, mert ez az előírás, akkor nem tagadhatom meg semmilyen címen az ajánló támogatást, mert az a szellemiség elutasítását jelentené részemről.

Ezért a hallgatás nem más, mint elegánsnak gondolt kihátrálás az ügy mögül, az az elhatárolódás, melyre minden magyarázat csak mellébeszélés és elfogadhatatlan. És ezt az előző sorokban emlegetettekből vezetem le magamnak.

Amikor a fenti eseménysorokról meditálok, kezdem megérteni Széchenyinek azon mondatait, amik felett eddig átsiklottam és kezdem felfedezni minden mondatában az örökkévaló Széchenyit.

Zirc, 2014. január 1.

 Egervölgyi Dezső

Nyomtatás

Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó, itt regisztrálhat!

Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.

Kommentek

budaymiklos 2014-01-03 23:00:54

Kedves Dezső!

Megértem, hogy elégedetlen vagy. Ady Endre mondata jut eszembe: „Értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélekzetet vennie is radikálisan kell.” Igaz is lehet, de az okokat ismered. Meggyőződtél az igaz értékekről, és példamutatóan, cselekvő hazafiassággal állsz ki ezek mellet. Az természetes, hogy elégedetlenséggel tölt el, ha a valóság, a környezet cáfolja az ideát, a reményeidet. Manapság inkább azt nem tartjuk természetesnek, hogy szót emelünk, hogy kifogásoljuk a nekünk nem tetsző gyakorlatot. Tisztellek a szókimondásodért.
Elfogadom, hogy számodra a Széchenyi Alapítvány kezdeményezésének jelentősége mellett elégtelen volt a tájékoztatás. Az általam létrehozott bizottságnak nem volt célja a széles nyilvánosság bevonása. Tisztában voltunk azzal is, hogy a felkért személyek nem mindegyike fog válaszolni. Akkor sem, ha egyébként a kezdeményezéssel egyet ért és talán szándékában is állt ajánlását megfogalmazni. Nem egyszerű feladat röviden – különösen tudományos igénnyel – összefoglalni az indoklást. Nagy dilemmával is találkoztam. Az volt a célkitűzésünk, hogy a Széchenyi-ismerő tudósoktól, művészektől, közéleti személyektől legalább húsz ajánlást (30 érkezett), míg a Széchenyi-tisztelőktől annyi aláírást tudjunk csatolni a javaslatunkhoz, amennyit – a feladatot felvállaló aktivisták – össze tudnak gyűjteni.
Az ajánlások számával és az ajánlások indokaival elégedett vagyok, még akkor is, ha vannak személyek, akiktől hiába reméltem támogatást. Ha belegondolok, akkor inkább kellene elégedetlenkednem a csupán 724 támogató aláírással. De hangsúlyozom nem akartunk nagy kampányt, csak mintát, hogy a Hungarikum Bizottság döntését segítsük.
A feladatot teljesítettük, a „labda” jelenleg a Kulturális örökség Bizottságánál van. Bizakodunk.
Kérlek, ne vonj le messzemenő következtetéseket, elég, ha megfogalmazod kétségeidet.

egervolgyi 2014-01-06 16:04:16

Kérdőjel vagy pont.
Válasz Buday Miklósnak.

Én senki ellen, de egy közös ügyért emeltem fel szavamat, hangomat, hogy talán messzebb hangzik és lesz visszhangja is.
Zrínyi írja az Áfiumban:”de még az Istentül is tunyául kérni segítséget, vétek és bolondság.”
Minden „igaz” ügyünket azért is vesztettük el, mert radikalizmusunkban nem volt érzékelhető a kívülálló számára az erő, a hit, és az önbizalom. (De volt más is)
Az én hangosnak tűnő radikalizmusom nem a csőcselék, a hangoskodók hangja, mert mögötte ott található az erkölcsi elkötelezettség és kiállás egy igaz ügy mellett.
Nem akarok polemizálni Veled, mindketten azt végezzük amit feladatul „kaptunk”. De az ördög most is meglökte a kezem és a kérdőjel helyett pontot tettem ott, ahol a szélesebb nyilvánosságról írtam. A folytatás már jó volt, mert ami kételynek értelmezhető, a nálunk valóság.
De ez a legkisebb baj. Az ember lelkesedik, igyekszik majd csalódás éri, de egy „huszármiatyánk” után mindig folytattam onnan ahol, muszáj volt megállnom.
Hálás vagyok a teremtőmnek, mert minden sikertelenség ellenére én küldetésnek és nem kudarcnak fogom fel mindazt amit az ügy érdekében végeztem, ismét Zrínyitől: „meglátjuk a sok várak s erősségek megadásában az idegeneket vétkesnek lenni.”
2014-ben három Széchenyi megemlékezés mellett három Zrínyi megemlékezést is tartunk, nevezetesen a téli hadjárat, a gyalázatos vasvári béke és a tragikus kimenetelű „habsburg vadkan” gyilkolására emlékezve. Mindhárom esemény 350 éve történt.
Minél jobban elmélyedek a Széchenyi életműben, egyre világosabb előttem, hogy könyvei nekünk, magyaroknak íródtak, és ha mélyre ásunk, megtaláljuk mindazt, amire a XXI. században szükségünk lehet. 70 évesen már nem ugrálhatok, de amit képes vagyok megtenni, megteszem.
Befejezésül egy Jókai idézet: „Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágított.”
Áldott legyen, mert nékem is mutatta az utat.

Zirc, 2014. január 6

Egervölgyi Dezső