|
Az Országos Széchenyi Kör koszorúzással egybekötött megemlékezést szervezett Budapesten az Akadémia előtti szobornál gróf Széchenyi István 154. halálévfordulóján. A megemlékezést Buday Miklós a Széchenyi Alapítvány elnöke tartotta.
hirdetés
Tisztelt Megjelentek!
Kedves Széchenyi-tisztelő barátaim!
154 éve 1860. április 8-án – akkor éppen húsvét hajnalán –, a legnagyobb magyar utolsó fintoraként, éppen feltámadáskor – halt meg gróf Széchenyi István. Halálhíre futótűzként terjedt, és ahogy ilyenkor lenni szokott rádöbbentek az emberek – hívei és ellenfelei egyaránt – a megváltoztathatatlanra, Széchenyi hiányára. Többé nem lehet kérdezni tőle, több levelet nem fog írni, többé nem lehet várni, hogy a magyar létkérdések érdekében szót emeljen, tanácsoljon.
A politikai, vagy gazdasági ellenérdekeltségű felek, a hajdani vitapartnerek is veszteségként élik meg Széchenyi halálát, bár ilyen helyzetben ennek senki nem ad hangot. A túlélő versenytárs pontosan tudja – sporthasonlattal élve – a nemes pályatárs bukása teljesítménycsökkenést eredményez.
A hír, a hatalom számára aggodalmat keltően egységesítette az országot. Annak érdekében, hogy a fenyegetően nagyméretű részvétnyilvánítás ne alakulhasson át kormányellenes demonstrációvá a hatóság elrendelte, hogy a meghirdetett temetési szertartást egy nappal előbb kell megtartani. Részletet idézek Tolnay Lajos nagycenki plébános feljegyzéséből:
„Ápril. 8-án, éppen husvét vasárnapja volt, azon nem képzelt és bensőnket megrázkódtató esemény adatott a telegráf utján tudtunkra, hogy gróf Széchényi István azon napon szobájában halva találtatott. Megrendültünk s nem találtunk szavakat fájdalmunk kifejezésére, örege apraja könnyes szemekkel említette a leverő ujságot.
Őbenne mindenki a legnagyobb hazafit, volt jobbágyai legjobb attyokat, én pedig azon felül legnagyobb jótevőmet tiszteltem. Ápr. 10-én estéli tizenegy órakor hozatott Kis-Cenkre hült teteme, hol a kastélyi kápolnában rögtönzött ravatalra tétetett.
Ekkor adatott tudtomra az ő kedves Béla fia által: hogy a bécsi policei rendelete következtében a megtörtént boncolás után tüstént kellett hozatni és meghagyatott, hogy másnap, vagyis 11-én reggel 10 órára Cenken el legyen temetve, különben a policei fogja eltemettetni; én válaszoltam: ha bezárnak is, reggel suttyomban el nem fogom temetni, hanem délután 4 órakor, mikorra a körül vidéket értesíthetem. Egész éjjel irtuk a temetési tudósításokat, a major béresek által szerte küldvén el őket.
Ez szükséges volt, mert a Bécsben nyomott halotti cédulákon a temetés Ápril 12-i délutánra volt téve, s országszerte szétküldözve – ez az oka, hogy többen p. o. Magyar Akadémia küldöttsége és mások a temetésről elkéstek. 11-én délután 4 órakor temettem el 22 pap kiséretében, legalább 5-6 ezer ember részvéte mellett.
A soproni előkelő polgárságból 300-an égő fáklyákkal tisztelegtek, melyeket temetés után egyhalomra rakva Vörösmarti „Szózata” éneklése mellett elégettek.
Távol vidékről, a policális rendeletet nem tudva másnap Vas és Zala-megyékből négyes fogatok egész számosan jelentek meg.
A levertség és panasz, hogy még a halottól is félnek, általános volt. [...]”
A temetést követően országszerte megszámlálhatatlanul sok gyászszertartásról számolnak be az újságok. Minden közösség, város és intézmény újra értékelte gróf Széchenyi István szerepét, személyéhez fűződő viszonyát, tevékenységét. Számba vette az életét, az életművét – még ha az akkor csak részlegesen volt hozzáférhető – a befejezett életmű méltán felértékelődött. Nem csak műalkotásokban állított az utókor emléket Széchenyinek, hanem a 19-dik század utolsó évtizedeire a társadalomban is, belsővé váltak a Széchenyi által képviselt eszmék, értékek és az általa mutatott gyakorlati példák.
Valóságos gazdasági felemelkedésnek lehet nevezni ezt az időszakot, amikor világra szóló találmányok sora gerjeszti a honi ipart, a közlekedést, a kereskedelmet, kialakul Budapest térszerkezete. Például több lakás épült akkor évente, mint száz évvel később az 1970-es években a házgyárak idején. A Széchenyi által kezdeményezett projektek, mintaként szolgáltak, és eljött az ideje a példakövetés tömegessé válásának. A „magyar csoda” bekövetkezett.
Nagyon szépek, és igaznak hangzanak ma is Arany János szavai:
„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul, …”
Ezért nem gyászolni, nem is ünnepelni jöttünk most össze, hanem emlékezni a legnagyobb magyarra, és számot vetni önmagunkkal, és megfogalmazni magunkban, hogy a Széchenyi-életmű tükrében hol tartunk, mik vagyunk, milyen a viszonyunk a Hazával szemben és mi a dolgunk.
Emlékezik-e az ország? Emlékezik-e a nemzet Széchenyi metamorfózisának évfordulóján? E jeles alkalommal, amikor a fizikai lét végével eszménnyé, szellemi lénnyé változott át?
Mi elhoztuk a koszorúinkat a legnagyobb magyar szobrához, és fejet hajtunk nagysága előtt és emlékezünk. Ismerve Széchenyi szolgálatát a hazáért, erősen vágynánk, szeretnénk azt, ha itt volna az egész ország, azért,
- hogy Széchenyi példájából mindenki erőt merítsen a mindennapi feladatokhoz,
- hogy kifejezze háláját,
- hogy megerősítsen abban a hitünkben, hogy folytatni lehet, és folytatni kell Széchenyi haszonelvű, hazaszerető munkálkodását, gazdaságépítő tevékenységét,
- hogy lehet és érdemes itt erkölcsösen élni és gazdálkodni, és működhet itt eredményesen olyan vállalkozás amelynek célja több mint a profit!
Azt a kérdést is fel kell tenni, hogy hálás-e a nemzet, hálás-e az utókor Széchenyinek? Abból a szempontból bizonyosan, hogy sok utca, tér, pénzintézet, iskola, civil szervezet, intézmény, fejlesztési program stb. viseli a nevét. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy mit tudunk Széchenyiről a meséken, és az olyan guliveriádokon kívül, mint pl.:
- öngyilkos lett-e, vagy megölték,
- hogy tudott-e magyarul, vagy nem,
- hogy beteges volt-e, vagy egészséges
- hogy Kossuthnak volt-e igaza, vagy Széchenyinek stb.,
Vagyis ha vizsgáljuk, hogy általánosan a szűkös ismereteink forrása micsoda, akkor nagyon elszomorító eredményre jutunk.
A Széchenyi-ismeret forrása maga Széchenyi írott életműve! Az általa írt könyvek, naplók, folyóiratcikkek, levelek stb. az ezekben megfogalmazott gondolatok minősülhetnek tiszta forrásnak.
Ezeket még az értelmiség is alig-alig ismeri! Haragra kell gerjedni, mert megállapítható az is, hogy úgy a tudománypolitika, mint az oktatáspolitika elhanyagolja a legnagyobb magyar szellemi hagyatékát! Bizonyíték erre, hogy
- halálának 154. évfordulóján még azt lehet mondani, hogy az életmű jelentős része nem hozzáférhető! Hogy csak a legfontosabbakat említsem: Széchenyi naplóinak több mint a fele nincs lefordítva magyarra, és
- több száz gót betűs levele még nincs kiolvasva (átírva mai németre), ezáltal lefordítva sincs, így a teljes Széchenyi-levelezés kritikai kiadása sem készülhetett el, továbbá
- a klébelsbergi forráskutató program a második világháborúval megszakadt, 1944-től nincs átfogó Széchenyi-kutatásra irányuló tudományos programunk. Hetven éve csak – főleg évfordulókhoz kötődő – egyéni, vagy kiscsoportos ambícióktól fűtött eredményekkel gazdagodtunk.
Ha a fentieket tesszük mérlegre – amikor ennyi idő eltelte után is ilyen nagy mértékű a nemzet adósága –, akkor nem állíthatjuk hitelesen, hogy a magyar nemzet, az utókor hálás lenne Széchenyinek.
Gróf Széchenyi István hatalmas és páratlan életműve, nem csak a saját korában volt kiemelkedő, hanem manapság az utókor számára is igen fontos értékeket hordozó forrás, kincsesbánya! Cselekvő hazaszeretete minden magyar számára példaértékű.
Hogyan jellemezhetjük akkor ma röviden Magyarországon a polgárok Széchenyihez való viszonyát?
Megállapíthatjuk, hogy:
- Széchenyi személyét általános tisztelet övezi, nem osztja meg a magyarságot.
- Akik találkoztak az életművével, akiket megérintettek Széchenyi gondolatai, azok szerencsésnek tartják magukat, és a saját területükön tevékenységüket áthatja Széchenyi szellemisége.
- Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy nagyon alacsony a magyar polgár Széchenyi-ismerete.
- Fontos kutatási téma volna, megérett a helyzet az elemzésre, hogy miért van ez így?
Mindezekkel együtt kétségtelen, hogy gróf Széchenyi István életműve egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság csúcsteljesítményei közé tartozik, amelyet belföldön és külföldön egyaránt a magyarság eredményeként, kiemelt értékeként tartanak számon. Ezért igen nagyra érékelendő, hogy gróf Széchenyi István írott életműve deklaráltan nemzeti értékké vált, és három héttel ezelőtt azt – a Széchenyi Alapítvány kezdeményezésére és a javaslata alapján – a Hungarikum Bizottság gróf Széchenyi István szellemi hagyatékát felvette a Hungarikumok Gyűjteményébe.
Abban bízhatunk – de szövetségeseket kell magunk mellé állítani –, hogy Széchenyi szellemi hagyatékának a Hungarikumok Gyűjteményébe való felvétele elősegítheti, hogy:
1. még jobban megismerhessük Széchenyi István életművét, és az, kiterjedtebben szolgálhasson példaként minden hazaszerető polgár számára.
2. Széchenyi írott hagyatéka teljes egészében nyilvánosságra kerülhessen.
3. Fontosnak tartjuk, hogy a tudománypolitika dolgozzon ki átfogó Széchenyi-kutatásra irányuló tudományos programot, a Széchenyi-ismeret növelésében pedig az oktatáspolitikában kiemelten kell a figyelmet a fiatal korosztályok felé fordítani.
E páratlan és hatalmas életmű igényli a reklámot – tanulmányozzuk Széchenyit és beszéljük róla többet barátainknak –, igényli a védelmet, a folyamatos gondozást, az egyéni és az intézményes gondoskodást és a benne lévő értékek hatékonyabb kamatoztatását.
Ennek érdekében szeretném felhívni a figyelmet, a mostani koszorúzást szervező Országos Széchenyi Kör felhívására. Kezdeményezték, hogy minden évben ki-ki olvasson el egy Széchenyi-művet (ez minimum 25 éves program) és a maga módján dolgozza fel azt pl.: olvasónapló, idézetgyűjtemény, kvíz kérdések stb. formájában. 2014-ben a tagjainak – az egyik legjelentősebb művét –, a Hitelt ajánlja olvasásra. Nem könnyű olvasmány, de megéri a fáradtságot.
Végezetül Illyés Gyula vallomását idézem:
„Széchenyiről nem lehet eleget olvasni. Széchenyiről nem lehet eleget írni. […]
Más, szabályosabb sorsú nemzeteket nagy fiaik álmukból rázzák fel. […]
Legtartósabban Széchenyi rázott meg engem. A többiek ilyenféle életrehívása elpárolgott belőlem, eltüntette vagy a külvilág, vagy saját alhatnékom.
Széchenyi művéhez nyúlva mindannyiszor olyan ütést kapok, mintha valamiféle szendergésben ébresztőóra érzékeny csengőgombját érintettem volna. Hol vagyok, mi is a dolgom, ahol vagyok? – ez van riadtságom alján.”
Nyúljunk gyakrabban Széchenyi műveihez és válaszoljunk a kérdésekre.
A fenti gondolatok vezéreljenek minket most a koszorúzásnál is, a Hitel olvasása közben és általában a hétköznapjainkban.
Megtisztelő figyelmüket köszönöm!
|
