Hungarikumok, mint a magyarság karakterjegyei

Ötödik alkalommal 2019. január 23-ára hívta Lezsák Sándor a Magyar Országgyűlés alelnöke, a Hungarikum Bizottság tagja a Hungarikumok képviselőit - így a Széchenyi Alapítvány elnökét is, mint a gyróf Széchenyi Istvánszellemi hagyatéka című hungarikum kezelőjét - az Országházba. a Hungarikum Kub rendezvényen részt vett dr. Rubovszky András a Széchenyi Társaság főtitkára is.

Lezsák Sándor megnyitó beszéde után köszöntőt mondott Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes.

Előadást tartott V. Németh Zsolt a hungarikumokért felelős miniszteri biztos.

Átadták a Hungarikum Média Díjakat és napirenden volt még a Budapesti Corvinusz Egyetem hallgatóinak jutalmazása.

Közöljük V. Németh Zsolt előadását

Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Értékválság van – mondjuk gyakran. Mondjuk mi, akik úgy gondoljuk, hogy az életet normák, írott és íratlan szabályok alapján kell éljük, hogy az értékek követése – legalábbis hosszú távon – érdekeinket is szolgálja.
Napjainkban évezredes értékek kérdőjeleződnek meg.

Elég, ha csak a nyugati nagyvárosok kereszt vagy karácsonyfa-állítása körüli vitákra gondolunk; vagy épp a családról alkotott képünk módszeres szétzilálására.

Egyre többen nem érzik magukénak őseink, elődeink értékrendjét.
Hogy a közösségi elvárásoknak meg tudunk-e felelni, nagyban függ attól is, hogy mennyire vonzó a normát alkotó közösség saját magáról kialakított képe, hogy ki tudja-e állni az összehasonlítás próbáját – más családdal, más településsel, más nemzettel.

Vannak, akik azt gondolják, hogy az értékek folyamatos erodálódása, átalakulása természetes, visszafordíthatatlan folyamat, a „korszellem” terméke. A kérdés csak az, hogy hiszünk-e a szellemekben? E körben szót sem kell vesztegetnünk arra, hogy jobb lesz-e a világ az értéktelenségben, illetve új normák által meghatározottan. Vajon képesek vagyunk a változtatásra, vagy célunk csupán a folyamat lassítása lehet?

Éreztek-e elődeink is hasonlót? – A Pálóczi Horváth Ádám gyűjtötte nóta sugall hasonló kilátástalanságot az 1800-as évek elején: „Hát Isten néki, kapjunk rá, fogjunk rá a német táncra...”
Néhány évtizeddel később, 1845-ben maga Petőfi is így kesereg:

„Más hazában híven őrzik

Mindazt, ami nemzeti;

Ősi kincsét a magyar nép

Megveti és elveti,

A magyar magyarnak lenni

Elfeled vagy szégyenel -

És az ily elkorcsult nemzet

Életet nem érdemel...”

Majd eltelik három év, és – a nemzeti érzés jegyében – kitör a magyarság talán legszentebb forradalma...
Adjon ez nekünk is bátorságot.

Persze időről-időre változtak, formálódtak megvédendő értékeink (nemzeti alapintézményeink, államszervezetünk, nyelvünk, zenénk és táncaink, viseleteink…) Kellett védeni töröktől, némettől, orosztól, és kellett védeni magunktól. Másoktól megvédeni, nehogy elvegyék; és félteni magunktól, nehogy lemondjunk róla. És időközben új értékeink is születtek, amelyek kapcsán ugyanez a feladatunk.

Nemzetünk legkiválóbbjai az idők során fel-feltették a kérdést: Mi a magyar? Melyek a magyarság sajátosságai, karakterjegyei? Az erre adott válaszokat 1939-ben Szekfű Gyula szerkesztette kötetbe.

Ravasz László a magyar lélek uralkodó vonásának a „rendben tartott érzelmességet” vélte, és magyarságára „életfunkcióként” tekintett. „Jobban kell ismernünk, mi a magyar, és jobban kell akarnunk, ami magyar” – szólított fel bennünket.

Babits a magyarság tartalmát a nemzeti hagyományban, azaz „sorsemlékek”-ben, szellemi és érzelmi élmények összességében látta. Ezt ma leginkább kollektív emlékezetnek hívjuk; olyasmi, ami valós kapcsolatot sejtet az egyén és a közösség együtt megélt, ugyanakkor áthagyományozott élményei között. De az egyén és a közösség/nemzet nem pusztán egymással állnak közvetlen interakcióban, hanem a térrel is, amelyben létezik. Vajon a magyar ember teljesítményére, személyiségjegyeire hatott-e a hely, az éghajlat? Csak mi alakítottuk a tájat, vagy a táj is alakított bennünket? Babits szerint „Képzeletünk, érzésvilágunk, egész kultúránk, az itteni tájak és éghajlat színeiből, benyomásaiból, hangulataiból szövődött.” A Kárpát-medence,  „ez a szép kerek terület a magyar lélek szülőágya és nyújtózó matraca, ez a magyar vér vegyítőedénye, s kultúránk festékespalettája.”

Keresztury Dezső a nemzeti öntudat, önismeret meglétét a nemzetté válás feltételének tekintette:
„Ha az a felfogás, hogy a közösséget az teszi nemzetté, hogy annak tartja magát, nem fejezi is ki a teljes igazságot, bizonyos, hogy a nemzet az önismeret által emelkedik ki a pusztán csak tenyésztő lét formájából; ebben a síkban szemléli önmagát, multja emlékezetét, jelene adottságait s jövője álmait.”

Viski Károly „magyari mivoltunk foglalatát” kutatta, írásában a közösségi lélek megismerésére törekszik. A „magyar jel–jegyünknek alkata” mögött titokzatos irányítót vél. Meggyőződése, hogy a magyarság sajátos jegyei gazdagítják a kontinenst…: „bárhová nézünk, új európaiságunk jegyeiben is mindenütt van egy-egy vonal, szín, különös rezzenetű fény vagy árnyék, más lendületű fogás, mozdulat, sajátos szemlélet, magános hang, gondolat, ami a miénk, amiben mások, – magyarok vagyunk, s ha akarjuk, tudatosan mások lehetünk ezután is.”

Kodály természetesen zenei egyediségünkről vall. „A keleti kultúrák nagy gyújtópontjaitól elszakadt magyarság minden kultúrát nyugatról kapott. Ezért elfogult lett magával hozott ősi hagyományaival szemben, vezetői mindig azok ellenére akarták civilizálni és boldogítani.”
Zenei kultúránknak „nemzeti jelleget a sokféle, magában semleges zenei elem egyszeri, sajátos összetétele ad. A magyar zene minden eleme megtalálható más népeknél is egyenkint. De így együtt sehol.” Ebből újfent visszacseng az egyediség szava, a különleges, a kiemelkedő. Kodály azt írja:
„Meg kell tanulnunk egy ország nyelvét, ha benne élni akarunk. Ha a népet érteni akarjuk, meg kell ismernünk zenéjét is.” Mindezt persze nemcsak más nemzetek fiaira érti, hanem ránk is. Sőt, úgy gondolom, ez elsősorban ránk vonatkozik. Hisz „nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából – fogalmaz a nagy zenetudós. – A kultúrában pedig benne van a népi kultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele.”

A Szekfű Gyula szerkesztette kötetből még sok érdekes, találó és nem kevésbé hiteles leírást, megfogalmazást emelhetnék ki magyarságunk lényegi meghatározására vonatkozóan.

A rendszerváltozást követően is feltette a kérdést írók egy csoportja: Mi a magyar most? Nos, talán nem az én hibám, ha abból a kötetből nem sikerült ide illeszkedőt találnom. Ismét csak Kodály gondolatai jutnak eszembe azokról, akik a magyart ősi hagyományaival szemben, azok ellenére akarták civilizálni, boldogítani.

Kortársaink közül Alexa Károly kiváló irodalomtörténész foglalkozik visszatérően a magyarság karakterjegyeivel. A kommunikációtudományt alapul véve kódoknak, magyar kódoknak, nemzeti kódoknak nevezi ezeket a sajátos jegyeket. Véleménye szerint a nemzetélet is „az elemi emberi kapcsolatok sajátos rendszerében [mutatkozik meg], ahol nemcsak „Te meg Én” szólunk egymáshoz, hanem „Mi” is – az időben, sőt az idővel társalogva. És úgy tudunk századokkal is szót váltani, ha tudatában vagyunk mindannak, ami közös közöttünk. Mindannak, ami „belénk van kódolva”.”
Majd felteszi a kérdést, amelyet olykor mi magunk is felteszünk, de másoktól is gyakran megkapunk: „De hát mi végre is beszélünk „nemzeti kódról”? Mi szükség van arra, hogy jelképeket teremtsünk és jelképeket „dekódoljunk”?” Alexa szerencsére a választ is elénk tárja: „A nemzeti kód azoknak az ismereteknek az összessége, amelyek nélkülözhetetlenek a nemzeti önismerethez. Amelyekkel a nemzetélet megfogalmazza önmagát. Önmaga másságát […], amelyekkel mi magunk jobban megismerhetjük önmagunkat, amiknek a tudatosítása révén megfogalmazhatjuk igényeinket a nemzetek közösségében.”
„A nemzeti kód – egészen egyszerűen szólva – arra a kérdésre válasz, hogy kik és mik vagyunk mi magyarok.”

Mindezekből láthatjuk, hogy a magyarság mibenlétét, annak legjellemzőbb vonásait, jelképeit, szimbólumait van, aki „lírai magyarságvíziókban” fogalmazza meg; van, aki a „közboldogságot” vagy a nemzeti lélek alkatát látja benne; megint más pedig magyar „jelnek–jegynek” vagy épp „kódnak” nevezi.
Ezeket a megkülönböztető, kiemelkedő sajátosságokat, amelyek olyannyira meghatároznak bennünket, mi hungarikumoknak hívjuk!

Kiemelkedő nemzeti értékeink, a hungarikumok beazonosítása, gyűjtése, népszerűsítése nemzeti életfunkciónk jele.

Helyénvaló, sőt szükséges is, hogy a Hungarikumok Gyűjteményében, illetve a Magyar Értéktárban szereplő elemek másutt is kapjanak elismerést. Nemzetközi élelmiszeripari kiállításokon szereznek díjat legkiválóbb ételeink, italaink, s előállítóik. Földrajzi árujelző, eredetmegjelölés, védjegyek sokasága emeli ki a különlegeset az átlagos közül. Innovációs díjakkal jutalmazzák az új technológiák, eljárások kidolgozóit. Utcákat, tereket, intézményeket neveznek el legismertebb, legnagyobb magyarjainkról. Az UNESCO különböző világörökségi regisztereibe emeli leggyönyörűbb tájainkat, természeti, épített és kulturális örökségünk egyes elemeit. Önkormányzati, szakmai, civil és állami kitüntetések rendszere ismeri el a különleges teljesítményt, az alkotói életutat.

Mi szükség van akkor hungarikumokra? Vajon nem csupán az elismerések megkettőzéséről, sokszorozódásáról van szó?

Szándékunk szerint nem!

A fent említett kitüntetések alkalmával a figyelem, a reflektor elsősorban az alkotóra, a művészre, a mérnökre, a cégvezetőre, a tanárra, sportolóra irányul. Az alkotó embert ismerjük el és ünnepeljük. Szeretnénk neki örömöt szerezni, boldoggá tenni. Mert ez az ő sikere.

Viszont amikor hungarikumot választunk, akkor inkább azt szeretnénk érezni, hogy az a miénk: a magyaroké.
Díjazni számos teljesítményt lehet, és kell is, de a hungarikummá minősítéshez nem elég az egyediség, a különlegesség, a minőség. Hungarikum csak az lehet, amely a magyarságra jellemző tulajdonsággal bír, és ez alapján mi is azt szeretnénk, hogy bennünket, magyarokat vele azonosítsanak.
Felteszem, az angolok sem örülnének, ha róluk az angol WC jutna először eszünkbe, bármily hasznos találmány is; és a franciák sem lennének túl lelkesek, ha róluk meg mondjuk csak a szerelőkulcs és a guillotine, miközben a legfinomabb sajtok országáról beszélünk.

Hölgyeim és Uraim!

Azok a legjobb hungarikumok, melyek még nem „foglaltak” a világban. Mit értek ez alatt… Bármennyi whiskyversenyt nyerjenek is meg japán whiskykészítők, erről az italról a világ évtizedek múlva is, sőt talán örökre a skótokra vagy az írekre fog asszociálni. Akkor is, ha az a japán whisky minőségében magasan veri a jól ismert scotch-okat.

Az a legjobb hungarikum, amelynek nemcsak múltja, de jelene is van; amely a nagyvilágban is közismert, és nem csupán a szakmai belterjességben számít kuriózumnak. Amelyhez történetek, legendák tapadnak, és ezekkel együtt szerethető. Amely alkalmas arra, hogy magyarságunkat kifejezésre juttassa – magunk és a világ számára egyaránt.

Hadd szóljak még néhány szót az előttünk álló feladatokról. Reményeink szerint ebben az esztendőben újra lendületet vesz a hungarikumok ügye. Szeretnénk, ha a hungarikum védjegyet mind többen kérnék, használnák az arra jogosultak.
Úgy vélem, nemcsak a mi lelkünknek esne jól, de a külföldi vendégeket is segítené, ha a karácsonyi vásárban a hungarikum süteménykülönlegesség-, keserű likőr-, illetve pálinkastandnál jól látható lenne a nemzeti trikolóros jelzés.

Szeretnénk, ha a hungarikumokkal, a kiemelkedő nemzeti értékeinkkel való foglalkozást más kormányzati szakterületekkel is össze tudnánk hangolni: a turizmussal, az Emberi Erőforrások Minisztériumának hasonló jellegű törekvéseivel; és örülnénk annak, ha a települési értéktárak segítenék a Magyar Falvak Programjának identitásmegerősítő céljait. Fontos lenne, hogy kiemelkedő nemzeti értékeink és a hungarikumok a felsőoktatásban is hangsúlyosabban jelenjen meg.

Gondolataim zárásaként hadd idézzem ismét Babits Mihály szavait, aki harminckilencben úgy ábrázolta önnön lényegünket és mutatott rá helyünkre a világban, hogy az nemcsak egy mind a mai napig érvényes leírás, hanem egyúttal komoly feladatot is ró ránk. Azt írja: a magyarság a „Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátosságát, megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi erkölcsi értelmében, nem pedig faj a tülekedő fajok között, s nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmetes csataterén.”